Első fejezet
4 Hozzászólás | 2013. augusztus 22., csütörtök 14:43
Első fejezet
4 Hozzászólás | 2013. augusztus 22., csütörtök 14:43
Indulhat a
buli?
--------
Hatalmas fintorral helyezem Walter P99-esemet az annak
kijelölt titkos helyre bőröndömben. Nem, kétségkívül nem mutat jól az elrejtett
Desert Eagle-m mellett az álcázott kis zegzugban. Szintén facsart ábrázattal
akasztom le magamról pisztoly tartómat és azt is fájó szívvel helyezem a
mikrofonok és egyéb „kémkedést” elősegítő kütyük alá.
- Kész vagy? – hallom a jellegzetesen nyájas, de mégis
határozott felöntésű hangot magam mögött és automatikusan megfordulok.
- Őszintén? - terítem el még jobban fintorom
arckifejezésemen és pislogok párat az ajtófélfának támaszkodott Abby nénikémre.
- Nézd a jó oldalát. Más még álmodni se mer erről az
egyetemről, nemhogy ingyen odajárni – igyekszik felderíteni egy viszonylag
biztatónak mondható mosollyal.
- De az életem – sóhajtok egyet a teljes drámai hatás
keltése érdekében -- már másodszorra akar tetőtől talpig felfordulni.
- Lei, drágám, ugye tudod, hogy ennek fikarcnyi köze
sincs ahhoz, amit átéltél 5 évvel ezelőtt? – közeledik hozzám és hangjából csak
úgy sugárzik a szánalom.
- Hé! – hallatok egy apró kacajt -, egyáltalán nem úgy
értettem. Ennek semmi köze ahhoz. Egyedül a változást viselem nehezen, ennyi.
- Majd megszokod, nyugi – közeledik hozzám és vélt fölényét magasságunkat illetően kihasználva finoman beletúr - minden bizonnyal
biztató hatást keresve -, vörös hajzuhatagomba. Tréfás mosolyra görbítem
ajkaim, és erős kényszeremet, miszerint csípős megjegyzéssel illessem tettét
meg sem próbálván csitítani nyitom azonnal válaszra számat.
- Nemrég raktam el
a pisztolykészletem, nem akarsz rájuk vetni egy pillantást? – veszem elő valaha legördögibb ábrázatom és úgy látszik a kellő hatást is elérem – Abby néném
mosolyogva, fejét csóválva hátrál pár lépést.
- Na, és mi a nagy ügy? Roge nem volt valami pontos
felvilágosítás terén – érdeklődik szemeivel bőröndjeimet méregetve.
- Roge újabban legjobb barátjává avanzsált Stephen
Barlow, hírhedt drogbáró elkapása a fia, Colton Barlow, által. Az ifjabbik
ironikus módon a Santa Monicai jogegyetemen tanul – szentelem minden
figyelmemet pár pillanatra táskámnak és egyszer megtalálva a kívánt papírokat
Abby kíváncsi tekintete felé nyújtom.
- Waouh, nem semmi ez a pasi – időzik tekintete
hosszasabban az adat áradat mellé mellékelt képen. – Biztos, hogy nem fogja ez
az adonisz picit eltéríteni a figyelmed a munka mellől? – nevet cinikusan.
- Reménykedj csak. Nem pont a kis cuki pofija fogja
bármiről is elvonni a figyelmem. És amúgy is… Nem egy nagy szám – legyintek
lenézően.
- Nem egy nagy szám?! – csattan fel hüledezve. – Mondd,
neked hol vannak a szemeid?!
- Nincs baj a látásommal, köszönöm. Egyedül nem pont ez a
részlet fogja romba dönteni az év egyik legnagyobb ügyét.
- Drágaságos kőszikla Leilám, azért azt igazán
bevallhatnád, hogy szívesen ébrednél mellette – kacsint rám cinkos mosollyal.
- És ennek mégis mi köze ahhoz az ügyhöz, hogy rács mögé
dugom az apját? – meredek rá kérdően.
- Na, látod… Semmi. Ezért is járhatna bőven a fizetésed
mellé egy kis minőségi élvezet – nyalja meg felső ajkát ezzel is nyomatékosítva
az alapanyag színvonalának igen magas mércéjét. Oh, drága Abby, sosem változol.
- Dugd meg a drogbáró fiát. Tanácsok á la Abby néni.
- Tehetek én róla, hogy fantasztikus az ízlésem? – vonja
meg a vállát tetetett szerénységgel. – Ráadásul még te sem tagadtad, hogy egy
vad numera közben nem harapnád meg azt az ellenállhatatlanul cuki alsó ajkát.
- Te beteg vagy – nevetek fel az előbb elhangzottakon. –
Nem, egyáltalán nem dugatnám meg magam szívesen ezzel a bájgúnárral.
- A-a-a – int dallamosan nemet mutatóujjával -, ez így
már erősen késő. Hallgatásod igent jelent, késői tagadásod és légből kapott
sértésed pedig csak megerősíti.
- Istenem… - Vállaim már szinte rázkódnak a folytonos
nevetéstől, de nagyanyám ezt se hagyja.
- Tudod ám, hogy igazam van és kész – vet rám egy utolsó
határozott pillantást, majd egy ezt kihangsúlyozó fordulás után hagyja el a
szobát.
***
Cirka 2 napos utazás után és egy viszonylag idegtépő
beköltözés után a kollégiumba a gólyák eligazítása szinte megnyugvásként ért. A
diákok mind az elvárásaimnak megfelelően sorakoztak fel, egytől-egyig a
megszokott, de mégis picit gimis kasztoktól némileg elrugaszkodott besorozással
illegették magukat, megtartva a szokásos újgazdag lenéző allűrt.
Fürkészve tekintek körbe a kollégiumba rám sózott
szobában. Tágas, de mégis korlátolt lehetőségekkel ellátva díszeleg finnyás
modorral (melyet az ajtó éktelen csikorgásával akarja a látogató naiv szeme elé
tárni) a monumentális épület 2. emeletén, a modern külső ellenére régies
szolidságot magába zárva. A szoba amúgy két ágyat, egyet-egyet mindkét sarkába
foglal magába, egyiket szerény személyen uralja, másikon a picit fura, nem
valami bőbeszédű – konkrétan még a köszönést is csak egy biccentéssel lerendező
– ázsiai lány terpeszkedik.
Egy gyors smink ellenőrzés után – mert hát puccos
egyetemnél alap a jó megjelenés – a jegyzeteimmel vágok ki a folyosóra. Az
egyetem térképe, bővebben az óráimról, és a tanárok listája rövid bemutatóval
peckesen díszeleg kezemben szorongatott papírlapokon. Roge drágának volt ideje
az egész idetartó úton a lelkemre kötni, hogy mostantól Leila Wond-ként
funkcionálok, a szüleim Franciaországban vezetnek egy vendéglőláncot, minden
álmom volt ez az egyetem és egy naiv, kelekótya, kedves, aranyos lányként
tengetem mindennapjaimat, viszont legbelül Leila Caiazzo kell legyek, aki
mindennél jobban keresi Colton Barlow közelségét.
Üde magolásomból egy váratlan koppanás zökkent ki, és nem
restellem észrevenni, hogy az ütközésért felelős én vagyok, mikor egy zavart
szőke pofi jelenik meg szorosan előttem.
- Bocsánat, tényleg – hebegi és azonnal nyúl leejtett
könyveit felszedni, én pedig azonnal készségesen a segítségére sietek.
- Nincs baj, én is hibás vagyok, túlságosan belemerültem
– mosolygok halványan, állításomat nyomatékosítva pedig picit meglóbálom a
levegőben jegyzeteim sokaságát.
- Áh, te is újonc vagy, ugye? – ereszti el addigi félénk
küllemét, és egy bujkáló vigyorral vegyített fintorral sandít az épület
részletes rajzára, melyet volt időm tanulás gyanánt kihúzónyomokkal ékesíteni.
- Ennyire látszik? – grimaszolok nevetve.
- Majd belejössz – legyint kacagva -, én is csak a
bátyámnak hála tudok eligazodni.
- Mit nem adnék jelenleg egy mindent tudó bátyhoz –
igyekszek benne a maradni a „totál kétségbe vagyok esve” szerepembe.
- Hidd el, Colton-ra sokan vágynak, de te pont a normális
kategóriába tartozol – mér tetőtől talpig végig, az én szemeim pedig
kikerekednek a név hallatán.
- Colton? – kérdezek szinte reflexből vissza döbbenten és
hevesen kezdenek agyam szürkeállományai óramű gyorsasággal kattogni, vajon
mégis mivel érdemelhettem ki ezt az állítólagos szerencsét.
- Jaj ne. Miket hallottál róla? Hidd el, annyira nem
vészesen köcsög – kezd azonnal szabadkozások és mentségek keresése hadába, én
pedig halványan elmosolyodom reakciója láttán. Igen, a gólyák fogadtatásánál
fél füllel már volt részem egy igen érdekfeszítő társalgást hallani, amiben
részletesen tárgyalták ki mégis mekkora seggfej egy bizonyos Colton Barlow,
ugyanis az egyik beszélgetőpartner barátnője egy éjjeli kiadós szex után
reggelre a hím egyed hűlt helyét találta maga mellett. Ez a lány viszont nagyon határozottnak tűnik
bátyja (?) teljes ártatlanságát és jó hírnevének megőrzését illetően, így
harciasan kontráz és akarja nekem bebizonyítani, hogy igenis jó ember. Oh, ha
tudnád valóban miért döbbentem le, nem hadonásznál így védekezően.
- Áh, csak nagyon keveset és nem nagyon vészeset, nyugi –
igyekszem megnyugtatni miközben belülről égek a vágytól megtudni vajon az FBI
miért nem is sejtette, hogy Coltonnak van egy húga.
- Jaj tényleg, be sem mutatkoztam – nyújtatja azonnal
felém a szabad kezét, melyet nem könyvei uralnak -, Stella Michigan.
- Leila Wond – rázom meg nyájas arckifejezéssel.
Michigan?! – Nem Barlow? – ráncolom össze homlokom nem értésem kifejezéseképp.
- Nem, Coltonnal csak az anyánk közös – int nemet
fejével.
- Áh, értem. És hogyhogy ilyen jó viszonyban vagytok,
hogy még együtt is laktok? – igyekszem pár lényeges infót kicsikarni, miközben
szinte minden színészi tudásom beleadom a naiv, nyájasan érdeklődő szerepébe.
- Hát… Anyánk finoman szólva egy kurva, Colton apja meg a
világ legrejtélyesebb embere. Én talán egyszer találkoztam vele futólag, de ő
is csak nagyon keveset látja. Gyerekkorunkban pedig mivel nem nagyon voltak
szülei általában nálunk töltötte a nyarat és egyéb szüneteit, így hamar jó
kapcsolatunk lett. – Érdekes, ahogy ez a lány mindent kitálal egy vadidegennek.
- Oh, értem – bólintok finoman és egy hirtelen
elhatározás révén lopva az órámra pillantok. – De úristen már ennyi az idő?!
Nagyon sajnálom, de rohannom kell, találkozom valakivel.
- Áh, semmi baj, nekem is mennem kéne, éppen egy barátom
felé igyekszem, de nagyon jól elbeszélgettünk – néz rám mosolyogva -, esetleg
valamikor egy kávé? Mondjuk úgyis fogunk még találkozni órán.
- Persze, holnap fél 6 körül lent, a kis kávézóban?
- Nekem jó, akkor majd találkozunk, szia – int egyet
kedvesen, majd fordul egyet és tovább megy a folyosón. Én megkönnyebbülten
sóhajtok egyet boldogan, hogy legalább az eljövetelem oka nem volt teljes
hazugság, és megindulok az ellenkező lefelé vezető irányba.
A kávézóban rejlő nyüzsgő tömeg meglepetésként ér a
kollégium elhagyatott folyosói és szobái után, de még a sok ember között is
azonnal kiszúrom Peter barátom, ahogy szinte védjegyévé válva elegánsan, kellő
finomságban rejlő határozottsággal ücsörög egy két személyes asztalnál. Amint
megpillant, diszkréten int egyet, arcomra pedig széles mosoly telepedik le.
- Készülj fel a nagy hírre – meredek rá, egyszer
elhelyezkedve barátommal szemben -, Coltonnak van egy húga.
- Hogy mi?! – döbben le azonnal – Egy másik Barlow?!
- Nem, nem, nyugi – pillantok körbe valami ismerős fül
nem hallgatózik-e, de boldogan állapítom meg, hogy az egész kávézó egy
emberként merül bele aktuális tevékenységébe, így folytatom -, csak az anyjuk
ugyanaz, de nagyon elhanyagolta őket, Colton apja is gyakran hiányzott, így
szinte mindig velük volt, ezért melegedtek össze annyira, hogy most együtt
élnek.
- Hmm… Érdekes. Hogy hívják? – húzza elő telefonját, hogy
azonnal értesítse az újonnan megszerzett információ létéről Roge-ot. – Honnan tudod
amúgy?
- Stella Michigan. Beleütköztem a folyosón és kellemesen
elbeszélgettünk.
- Oké, ügyes munka. Egyéb infó? – pillant fel miután
legépelte a nevet, én pedig azonnal válaszra is nyitom a számat, de egy hang
váratlanul elkezdett mondandómba vág.
- Esetleg kérnének még bármi egyebet a kávé mellé? –
jelenik meg látókörömbe egy középkorúnak vallott pincérruhába bujtatott férfi,
és bök jelzésképp a Peter előtt heverő üres expresso csészéjére.
- Egy croissant, köszönöm – adom le rendelésem, mire a
pincér barátom felé néz, ki halványan nemet int kezével, és távozik. Megnyugvásképp
ér hamari távozása, azonnal folytatom is előbbi csúnyán félbeszakított
mondatom. – Szóval… Ifjabbik Barlow az egyetem hímringyója, afféle nagy név, vagy
mi.
- Oh… Szóval betudja a hely szívtiprója szerepét?
- Olyasmi… De maradjunk csak az arrogáns bunkó jelzőknél –
tiltakozom hevesen, melyre Pete csak apró kacajt hallat.
- Oh, Lei, hát mikor változol te meg? - csóválja meg hitetlenül a fejét. – Na, de
milyen az egyetemi élet? Ugye, hogy nem is olyan rémes?
- Pete, egy napot töltöttem még itt, pluszba átszenvedtem
egy gólya eligazítást, igazán nem születhet olyan tág véleményem ilyen kis idő
alatt.
- Hát… - vakarja meg elgondolkodva tarkóját -, azért csak
van egy képed milyen is lehet az igazi diákélet. Milyenek voltak az eddigi
óráid?
- Szadista tanárok, érdekes diákok és unalmas órák –
szedem össze a legjellemzőbb szavakat az eddig itt töltött perceim teljes körű
leírására.
- Ja – kortyol egyet expressojából, majd folytatja -, ma
este buliba mész Amandával.
- Amandával? – húzom fel szemöldökeim.
- Igen, erről is szerettem volna veled beszélni. Az egyik
harmadéves diák apja FBI ügynök és a lánya készségesen vállalta, hogy segít nekünk
azzal, hogy beavat téged az itteni élet „rejtelmeibe” – rajzol idézőjelet kezei
segítségével a levegőbe. – Őt is meghívtam, nemsokára is ideér, csak szerettem
volna veled előbb egy kicsit kettesben beszélni.
- Apropó… Milyen otthon, New Yorkban? – érdeklődöm, miközben
halk köszönetet mondok a pincérnek, aki az imént rakta le a croissant-om elém.
Finoman az asztalra helyezi a számlát is, majd távozik.
- Roge-al kiköltöztünk ide egy hotelbe, hogy jobban
kézben tudjuk tartani a dolgokat. Csak Abby maradt otthon – tájékoztat újra
kávéjának szentelve pár másodpercet.
- Oh, Abby, aki a lelkemre kötötte, hogy bizony Colton
egészen az ágyáig fog csábítani – fintorodom el visszaemlékezve a pár nappal
ezelőtt lezajlott jelenetre.
- Feküdj össze a körözött bűnöző fiával? Tipikus Abby –
nevet fel jóízűen.
- Ha nem lenne ki kéne találni – csóválom meg fejemet,
majd előzőleg letépett croissant darabkámat diszkréten helyezem a számba.
- Áh, elnézést a késésért – hallok magam mögött egy
lihegő hangot és mikor Peter azonnal felpattan, én sem restellek hátrafordulni.
Egy húszas éveiben járó, egyenes barna hajú lány csillogó kék szemei tárulnak
elém, na meg az elengedhetetlen miniszoknya párosítás egy hosszúcsizmával. –
Tényleg bocsi, hatalmas dugó volt – szabadkozik, majd felém nyújtja kezét, mire
én felállok és kedvesen megszorítom. – Amanda Gadberry.
- Leila Wond, Caiazzo, ahogy tetszik.
- Wond az álnév, ugye? – kérdezi hatalmas szemeit tágra
nyitva, egy picit félelmetes allűrt keltve. Elég horrorisztikus látvány, de
sebaj.
- Igen – bólintok. – Szóval milyen buliról is lenne szó?
- Na, igen. Szóval a minden évben megrendezett, úgymond
évkezdő buli, ami a tengerparton zajlik már vagy egy jó ideje. Az egyetem
menőbbik részlege tud csak róla, kevesen, de mégis elegen vannak mindig, és
ennek a társaságnak persze Colton oszlopos tagja. A terv az, hogy a közelébe
férkőzöl, picit megismerkedtek aztán pedig gondolom tudod a dolgod – magyaráz hevesen,
Peter pedig mellette szinte minden szava után helyeslően biccent párat.
- És ez ma este lesz? – kérdem, miközben elfoglaljuk újra
helyeinket és Amanda is az asztalhoz tol egy szomszédtól elcsent széket.
- Igen – húzza mosolyra száját és kaján módon rám
kacsint.
***
A Santa Monicai tengerpartról sokat el lehet mondani, sőt
szinte minden jelzővel lehetne illetni, egyedül a negatívumot kötelező a
felsorolásból kihagyni. A grandiózus áradozás valahogy itt még sem túlzásnak
sem számít, egy szimpla leírásnak lehet betudni. Árnyékot szolgáló pálmafái
varázslepelként borulnak a pont kellően szemcsés homokra, a víz kristálytisztán
veti egymás után fel-feltűnő hullámait, és a szél kellemesen cirógatja meg
minden odatévedt látogató bőrét. A bökkenő egyedül az, hogy mi történik, ha
ideengedünk jó néhány „enyhén” bepiált egyetemistát, kik egy megrakott tűz köré
verik le sátorfájukat és folytatják a non-stop ivászatot.
Igen, az előbb említett feltételezés egyhuzamban került a
szemem elé és valahogy csaknem akart szép kilátást nyújtani. És igen, valahogy
a kidolgozott férfifelsőtestek úszógatyába bújtatott látványa sem akarództa
felvinni a szintet, habár…
- Na, hogy tetszik? – érdeklődik a mellettem sétáló
Amanda, ahogy közelebb érünk a kisebb embertömeghez. Megérkezésünknek nem
különít nagyobb figyelmet senki sem, a DJ teljesen belemerül a CD-forgatása
komoly tudományába, mindenki kezében piros műanyagpohár. Ugyan pár lány néhány
óvatlan pillantást vet felénk, mégsem jön senki sem oda üdvözölni, mindenki
látszólag mélyen belemerült a jelenlegi tevékenységébe.
- Érdekes… Szóval ezek az egyetem legmenőbbjei? – kérdezem
tekintetemmel végig pasztázva a társaságon. Nagy mellű bigék, kocka hasú pasik,
csak tudnám vajon melyik nem borulna térdre védve a manikűrjét – nemtől függetlenül
– ha előhúznék hirtelen egy revolvert.
- Igen, az elit kaszt – tart ő is csinos rózsaszín
bikinijében gyors terepszemlét, intve egy szőke hajú srácnak, ki azonnal felénk
veti lépteit. Az éj leple alatt a tűz egyenletesen világítja meg szőke
loknijait, kidolgozott hasát és széles, kaján vigyorát, ahogy egyre jobban
közeledik felénk.
- Alex, ő itt Leila, Leila, ő itt Alex – rendezi le
újdonsült „barátnőm” gyorsan a bemutatást, én pedig kedves mosolyt villantok a
fiú felé.
- Nem rossz, nem rossz – mér végig tetőtől talpig és
állítását helyeslő biccentésekkel tetőzi. Hát ezt is megéltem, egy Santa
Monicai újgazdag srác nem találja kifejezetten pocséknak a kinézetem, ki kap
manapság ilyen kaliberű elismerést?
- Köszönöm, ez a fajta bókot mindig is igazán nagyra
értékeltem, kedves Alex.
- És még a szája is a helyén van – biccent még egyet,
majd újra szóra nyitja száját -, Colton, újhús van! – Kiáltására néhány hang
alábbhagyja a beszélgetést és felénk fordul, de Alex mit se törődve a kérdő
pillantásokkal egy bizonyos helyre fókuszál tekintetével. Az általam már talán
túl sokszor képen megvizsgált arc kapja fel neve hallatán a fejét, és egy laza „Majd
még beszélünk”-el le is rendezi a lányt, ki nem túl sokat mutató fürdőruhában,
sokak által bizonyára alaposan megirigyelt távolságban tartotta magát addig
tőle. Colton pár másodpercen belül barátja mellett is terem, pimasz vigyorral
arckifejezésén, a maga mögött hagyott lány pedig méregben úszó arckifejezéssel
pásztáz minket.
- Hogy mi? – kérdezi, majd felénk vetve tekintetét újra
kezdetét veheti a „mérjük fel Leila testi adottságait” ceremónia, melynek
eredményeként ezúttal egy szintén elismerőnek szánt (?) füttyögés szerepel. –
Hmm…
- Oh, csakhogy tisztázzuk így legelőre, én egyáltalán nem
akarom az előző szöszid példáját követni, akármit is gondolhat bárki
perpillanat – bökök állammal példaalanyom bemutatása céljából a még mindig
egyedül ácsorgó lány felé.
- Drága, hidd el, nem fogod – igyekszik követni előzőleg
felvett hangnememet, egy egyszerű felnevetés kísértében -, téged nem egy beszélgetés
után foglak ott hagyni, egy kis minőségi élvezet bemutatása után fognak elválni
útjaink – kacsint rám. Oh, hogy az a…
- Ööö, gyerekek… - vág közbe Amanda -, Colton, ő itt
Leila, Leila Wond. Leila, ő itt Colton Barlow.
- Tudom.
- Mégis honnan? – ráncolom össze homlokom, mire az előbb
megszólalt csak mosolyogva legyint.
- Különleges képességek, nála sose tudhatod, szívi –
kulcsolja össze karjait maga előtt Alex.
- Na, ebből elég is legyen, indulhat a buli? – kérdezi ki
tudja tetetett vagy valós eredetű lelkesedéssel Amanda, és az előzőleg
megszólalt srácot magával rántva indul meg az asztal felé, melyen az italok
sorakoznak fel szép sorjában. Én pár pillanatig még leblokkolva állok, mikor
egy lágy, mormogó hang szólal meg közvetlen a fülem felett.
- Oh, de még mennyire, hogy indulhat, cica – hajol el
felőlem Colton, és kaján vigyorral kacsint egyet, majd ő is előrébb vonszolja
önbizalomtól teljesen kidurranó lényét, én pedig hirtelen komoly megbánást
érzek, hogy nem nyúlhatok egyik pisztolyom felé sem és ékesíthetem a drága
koponyáját egy nemes lelkű golyóval.
|
A múlt sanyargató hibái, némi romantika, titkok felderítése, gyilkosságok és a kimaradhatatlan dráma játszik fontos szerepet, na meg persze egy bimbódzó szerelem első szárnycsapásai ...de ezt majd később. Cserét szívesen várok ide. Hirdetést lehetőleg mellőzni! Trágár szavakat, káromkodást szintúgy nem szívesen fogadok. Catch me if you can Pursuit of Happiness Gyilkos lelkek tébolyodása Szerelem dupla jéggel ::.ALONE.:: Psychotic Love [Harry Styles fanfiction] Lies on your lips Emberevő Zenedoboz |